A mai bejegyzés arról a röpke pillanatról szól amikor én és egy barátom rövid időn belül megtapasztaltunk keserű poklot és émelyítő eufóriát egyszerre. Arra adtuk a fejünket hogy megmásszuk kerékpárral "a hegyet" a Passo Dello Stelvio-t.

Az odaútról röviden tömören: hajnalban becsekkoltunk a 75 vadlovas Skoda Fabia-ba és közel 11 órás úttal nekifeszültünk az Alpoknak, késő délután érkeztünk az olasz kisvárosba Malles Venosta-ba, majd rövid pihenő után az első nap kimerészkedtünk a hegy lábáig.

Az odaút

Magát a felkészülést az itthoni körülményekhez képest tisztességesen megoldottuk úgy érzem, volt itt Kékestető, Dobogókő, és egyéb tempós szakaszok vidéken, a lényeg volt hogy mindig felfelé és mindig fájjon a nap végén, egy idő után már fura volt ha nem emelkedik az út, jó okunk volt rá mert ahova készültünk ott 30-40 kilométeren keresztül nem akad majd kegyelem, sem feloldozás.

Elérkezett a nagy nap amire készültünk, szálláson gyors reggeli sok tiroli sonkával, bőségesen, nyeregtáskába, zsebekbe bekészítve energiazselé, tartalék belső, széldzseki, (lent 32°C, fenn 6C°).
A mászást Mallesből Glorenza irányában kezdtük meg, itt előbb egy kis lejtőn át jutunk a kisvárosba, középkori városfalát és hangulatos kávézókkal teli macskaköves belvárosát elhagyva az SS41-es úton haladva folytattuk a svájci határ felé. A csúcsot az Umbrail hágón át kívántuk megmászni, egyesek szerint az a legnehezebb oldal. Én nézegettem az északi a déli meg a svájci feljárót és arra jutottam hogy nincs könnyű út csak nehéz utak.

földrajzi akadályok mindenütt

A svájci határ is tartogat még szintemelkedést, de az igazi próba Santa Maria városát elhagyva kezdődött, a hegy nem kímélt már az első méterein megmutatta mire számíthatunk . Az egész úton ott kell lenni fejben is főleg, figyelni a légzésre, tartogatni az erőt, időnként inni enni akkor is ha nem érzed szükségét, mert mikor már igen akkor késő, a társam is megroggyant az út szélén, magam is hasonló kínokat éltem át az utolsó kilométereken de igyekeztem nem sok jelét mutatni, több kevesebb sikerrel. Egy olyan hegyre készültünk amit nem ismertünk, nem jártunk rajta soha, nem tudtuk hol a vége, felfelé a levegő is ritkul az időjárás is mostoha, de a végére egyszer az út többet nem emelkedett, hangulatos hüttesor és bazár várt ránk a hegy tetején, és a látvány ami mindenért kárpótolt. Nem éreztünk már fájdalmat csak meleg boldogság és öröm szaladt végig a testünkön. A helyi kerékpárosok és motorosok elismerő mosollyal, egyesek vállveregetéssel köszöntöttek bennünket nagy tisztelettel adózva egymásnak akik feljöttek ide, ilyet még nem tapasztaltam.

 Egy forró tea és gyors fotózás után megkezdtük az ereszkedést Trafoi irányában. A lefele vezető út is megér pár mondatot,  közel 48 hajtűkanyar és hihetetlen látvány mellett nagy koncentrációt igénylő feladat lejutni az útról, pláne hogy ezen az oldalon gyakrabban találkozhatunk motorosokkal, lakókocsisokkal, buszokkal, és igen szűk helyen kell mindenkinek elférnie, második nap felmentünk még autóval is, hát nem az volt életem legnyugodtabb kocsikázása de a látványért megérte, aznap naposabb időt is sikerült kifogni.

Passo Dello Stelvio Passed

Hazaút előtti napon még megnéztük a Resia-i tavat, ez egy mesterségesen duzzasztott tó a hasonló nevű városkát elárasztva csak a templomtorony látszik ki a víztükörből. körben kerékpárúttal, pazar látványt nyújt, volt még egy kis svájci kiruccanás Ofenpass-ig. Aztán minden jónak vége egyszer, 11 órás vágás és máris otthon. Estére már az ágyamban hullafáradtan de tele emlékekkel, izomláz is alábbhagyott már csak a szépre emlékezem. Ez egy örök emlék marad...

Next time: Ismét motoron. Irány Szlovénia Júlia Alpok