Minek is írna bárki memoárt 2020-ról? Teszi fel jogosan a kérdést Samuel Jackson a Netflix Death to 2020 című áldokumentumfilmjében, és ezzel sajnos egyet kell hogy értsek. Az igazat megvalva viszont ha két lépés távolságból figyelem az eseményeket, elég vegyes kép bontakozik ki lelki szemeim előtt, de kezdjük is az elején.

Miért is akarna bárki is emlékezni 2020-ra?

Január volt, még szinte el sem kezdődött az év. A világ déli félteke lángokban állt (ausztráliai erdőtüzek), én mindeközben ausztriában ismerkedtem a síelés izgalmaival egy céges sítúrán. Kezdőként próbáltam vigyázni magamra és sikerült ép testben hazatérni, bár a két héttel későbbi spontán focizást így sem úsztam meg bordarepedés nélkül. Nem vágnám rá mégsem egyből hogy "szarul indult ez az év". Már javában tombolt a vírus wuhanban mikor én a szerelőnél hagytam drága motoromat egy nagygenerálra. Rá is fért már szegényre, a gumik 40%-on a teleszkóp olaj az évek alatt lassan de biztosan használódott el. Ezt csak akkor veszi észre az ember amikor egy másik motorra ül fel. Te jó isten egy özön szar lett a futómű. Összegezve új gumik, fékolaj, motorolaj, teleszkóp olaj + szimeringek. A motor sosem volt még ilyen jó. Aztán jött a pofon az évtől, a tévében oly távolinak tűnő kínai emberek gondjai hirtelen begyűrűztek a mi életünkbe. Nem volt felhőtlen az örömöm mondhatni.

Idén augusztusban lesz az esküvőnk, és a külöldi utakról szőtt álmaimat egyre inkább elengedtem. Márcsak a hétvégékben és a belföldi utakban bízhattam. Ritkán száll a blog filozófiai magasságokba de eggyet elmondhatok: Ez az év olyan volt mint egy eső utáni szűk hegyi szerpentin a dolomitokban, sose tudhatod mire számíts a következő kanyar kijáratban ezért nem is motorozhatsz 100%-on. A bukás sötét rémalakja mindig ott lebeg feletted.

Készültünk az esküvőnkre de azért, néhány boldog pillanat még kijutott motorozásból is. Sőt, én már Február 15-én sem bírtam magammal, rögtön belevetettem magam egy évnyitó motorozásba a Szlovák határszélre. Egy kellemes kis Vác, 2-es, 22-es, Letkés, Párkány, Dobogókő karikát megtéve kissé szétfagyva de jelezvén hogy a szezon elkezdődött.

 Március 24-én már a tavasz melegen simógató napsugarai alatt hasítottuk fenn a mátrában a szelet. A kanyarfotó tanusága szerint. Visszaemlékezve az a kár ami kimaradt, már csak azt bánja az ember hogy nem ment többet.

 Márciusban még bizakodóan tekintünk az évre, és persze az ívre

Aztán ahogy kijárási korlátozások kezdtek egyre fojtogatóbban szigorodni, becsúszott még áprilisban is egy kis Veszprém, Zirc, Bakonybél. Erre az útra kifejezetten emlékszem hogy mennyire áldásos volt a Pápa felé készülő szűz friss aszfalt miatt. 

Május volt már mikor visszatértünk a mátrába egy kis Bélapátfalva, Szilvásvárad, Répáshuta örök döntős (szószerint) kirándulást is megejtettük. De az évben új motoros társra is találtunk József személyében. Vele esett meg a 2020-as közös Pécs, Mánfa, Orfűi körutazásunk is a legendás 66-oson át. Itt már gatyarohasztó melegben élveztük a komlói friss aszfaltcsíkokat, meg a mánfai őrületbe is belekeveredtünk a pécsi suhancok között kik nem kímélték a gépeiket.  Június volt meleg nyár. Találtam még a telefon tárhelyében bizonyítékokat hogy júliusban is vállalkoztunk kisebb nagyobb motorozásokra. Például dobogókőre visszatérve a lombos árnyas hegyiúton ismét végigjártuk a Pilis ismertebb útjait.

Júniusban átestem a legénybúcsúmon is erről nem is beszélnék többet. fergeteges volt, és akkor szolid voltam.
Közben jöttek az ismerősök barátok legénybúcsújai és esküvői. Életem során annyi esküvőre járás, járásokban nem volt részem mint ebben az évben. És még hátra volt a saját esküvőm is augusztus végén. Közben természetesen tombolt a koronaláz, az ország izgatottan várta heti rendszerességgel jelentkező folytatásos teleregényét az operatív törzs című sorozatot. Olyan szavak kerültek be a kollektív köztudatba mint a virológus, pandémia, Cili, operatív törzs, nyünyőke, idősek tanácsa. Lassan már vécére sem lehetett úgy elmenni hogy Győrfi Pál szelleme ne súgta volna édesen a füledbe: Maradj otthon! Életvezetési tanácsokat kaphattunk pár híres celebtől hogy ha teheted most zárkózz be ahogy én is teszem a 400 négyzetméteren, a jakuzziban szivarral a kézben.

Május környékét történt meg hogy az a bizonyos bogár el lett ültetve a fejemben és növekedett szépen lassan, mindjárt ki derül miről van szó.

2013 végén vásárolt CBF 500-asommal közösen megéltünk sokmindent, mégis többször felmerült az újjítás a váltás a csere gondolata. Ami ragaszkodási okokból mindig sikeresen elhesegetésre került. Elvégre jó megvagyunk, szeretem is, soha nem hagyott cserben sehol. Viszont az ember már csak ilyen önző mohó létforma. Mindig vonza a szebb, jobb, újjabb, erősebb gép birtoklásának a vágya. Ha őszinték akarunk lenni igazából 7 év az 7év más korábban váltott volna, mondták is páran hogy Tamás miért nem adod el már azt a motort? 2020 májusában érett meg a gondolat hogy akármennyire is a szívem szakad meg, ideje a következő szintre lépnem és új motor után néznem. Úgy döntöttem meghírdetem de nem sürgős az eladása annyiért amennyiért tán el sem viszik, itt már látszott hogy a bizonytalanság bíz ott olálkodik a közelben, tán el sem akarom adni.

Pár érdeklődő írt ugyan, de volt már tapasztalatom netes árusításban, és ismerem az embereket. Ha annyi hétvégét motorzással tölthettem volna amennyire beigérkeztek a jövőbeli vevők, most szerintem 6000-el többet mutatna az óra. Persze jövök tesó csak reggel megyek kutyakajáért a teszkóba. Igazából drágán adod, ennyiért van újabb. stb. Már le is tettem az eladásáról mikor szeptember elején csörög a telefon. Egy férfi hang bemutatkozik majd közli hogy érdekli őt a motor. Mondom jólvan remek ekkor és ekkor lehet megnézni. Nem voltak illúzióim mert az elmúlt hónapokban 2 ember a legalább 20 érdeklődőből volt arra képes hogy el is jöjjön szándéka komolyságát bizonyítva. Legnagyobb meglepetésemre ez az ember meg is jelent a megbeszélt időpontban. Szemeiben megláttam azt amit egykoron magamban is felfedeztem, de szép dolog a szentimentalitás. Azért két lábbal visszatértem a földre. Tetszett neki a gép de sajna nincs még jogosítvány a kézben, körbeszaglászás kérdések kérdéseket követtek. Végül annyiban maradtunk hogy még jelentkezik. A legmagabiztosabb gonodolatok közepette zártam a garázsajtót hogy most találkoztunk utoljára. Pár nap után csörög a telefon hogy jó tetszik kell, csak a trélert nem tudja még intézni. Ekkor nyilalt belém a gondolat hogy úristen elviszik én meg alig mentem vele az idén, nekünk dolgunk lett volna még az életben. Végül felajánlottam neki hogy engedje meg hogy utulsó útjára hadd vigyem le neki Szolnok mellé a motort. Ő is jól járt meg énis ezzel az utolsó gesztussal.

Az utolsó út mit közösen tettünk, gyorsan ért véget. Megtekinthettem új szállását a motornak. Hosszasan beszélgettünk az új tulajjal. Közben rájöttem hogy nagyon hasonló rokonlelkek vagyunk. Keserédes pillanat volt ez mert örültem hogy jó kezekbe került féltett gépem, bár szomorú is voltam hiszen egy korszak véget ért.

Mindeközben elkezdődött az újabb dilemma a megfelelő utód felkutatása. Már a eladáskor úgy néztem a vevőre hogy pár nap és én is az ő helyzetében leszek, kétségbeesetten kutatva megannyi roncs és szemét között az igazit. Hirdetések böngészése, minden ismerős véleményének a meghallgatása, idegörlő folyamat volt. Közben rájöttem arra hogy udvariasan meghalgathatok én mindenkit, de az összes jótanács tartalmazza a jótanácsot adó ember személyes tapasztalatait és az ő választásukat is. Lényegében érdemes mindenkit meghalgatni de végül úgyis a saját meggyőződésem lesz a döntő. Kezdetben a milyen típusú motort szeretnék kérdésre sem tudtam a biztos választ. Pan europeant is nézegettem például, olyannyira hogy a facebook csoportba is jelentkeztem hátha megtudok többet a típusról. Képben voltak még: Varadero, Suzuki V-strom, VFR1200, CBF1000, régebbi GS-ek. A BMW-ket korán elvetettem mert a szervízköltségek miatt drága meglepetések érhetnek az előző tulaj hanyagsága miatt is. A Pan-okat meg a magas összsúly miatt tettem parkolópályára mert személyszerint sokat megyek szűk hegyi szerpentinekre és nem szeretnék mindig egy fehérorosz birkozóval keingőzni. Hozzáteszem a régi motorom se volt 240kilónál könnyebb sose.

Ment a vívódás egészen szeptemberig, utána már a kezemben volt az eladott motor ára. Bejöttek a képbe újabb gyártású modellek is. Szó mint száz, végül akkor már feleségemmel felkerekedtünk Miskolc környékére egy fekete CBF 1000 SC64 (újabb modell) megtekintésére. Szimpatikus tulajdonos, kézségesen válaszolt minden kérdésemre, ellenörzés, nagyobb bukások utáni kutatás, végül próbaút. Hát nagyon más a régihez képest annyi szent. Megfogadtam magamnak (és persze páromnak) hogy nem esek bele az impulzív vásárlók hibájába és nem veszem meg elsőre. Elköszöntünk, hazaúton biztos voltam benne hogy ez nem az én motorom lesz.

Akkor még nem hittem magamnak sem el, de szerelem volt első látásra (azóta megvettem az új plekót)

Egy hétre rá megnéztem egy ugyanolyan csak más színű motort, a dobozai karcosak voltak. A tulaj mindig rajta hagyta őket, közben mesélt nekem arról hogy harmadikban mennyi a vége, meg hogy visz egy hegyeset csak győzzek kapaszkodni. Nem volt annyira ijesztő, de az ember nem feltétlen venne motort Rossi-tól vagy Márqueztől sem. Végül elköszöntünk egymástól.Teltek a napok, pár hirdetést még felhívtam, pár barátom idegeire is mentem. Ezúton is elnézést kérek tőlük. A motor nélküli létet kevesen értik meg, hogy milyen is egy olyan embernek akinek tizenéves kora óta mindig állt valamije a garázsban. Végül csak felhívtam a miskolci tulajt hogy még 1x megnézném. 200km az út szerintem tudta hogy már el fogom vinni. Ő mondta nekem aznap miközben a nyomtató kiköpte az adásvételit, hogy jöttek páran alkudoztak, dobozt ott hagyták volna, mire ő azt mondta: Eljön majd egy ember aki a gazdája lesz akinek így megfelel. Kezemben a kulcsokkal csak egyetérteni tudtam vele. Ő is megkönnyezte ahogy kifordultam az udvarról, majd eltüntem a horizonton. 

Az autópályán aztán megismerkedhettem a fejidomos túraplexis motorral, szeles idó volt de olyan csöndben mentem hogy mindig egy 40km/h-val kevesebbre tippeltem volna a saját sebességem. Tankoláskor is leszűrhettem hogy nem fogyasztott többet a régi motoromnál, csak 2x olyan erős is volt mellette. :) 

Nem elég a kedvesed megtalálni, még át is kell íratni. Okmányiroda eredetiségvizsga rekord gyorsasággal megvolt. Itt már október vége felé jártunk mikor az új plexi is megjött hozzá (a régi meg volt repedve, nem volt vészes de jó érzésű ember azért kicseréli). Utána már csak annyi történt hogy a leömlőket leszedtem és megtisztítottam egy kis fekete domestos és fémgyapot kúrával. a képek magukért beszélnek. Leszedés közben azért elhangzott hogy: Ez már nem a jó öreg megye Frodó. 2 hengeres leömlőjét álmomban le tudtam szedni már a végére, a 8 csavaros 4 hengeres leömlőjével azért eljátszottam. Az évbe ennyi fért bele, jah nem is. Azért még egy gyors Dobogókő, Nyergesujfalú, Epöl, Biatorbágy, Sóskúti karikát bejátszottam. Azok a kigyorsítások, te jó ég. Itt megjegyezném hogy aki S1000RR-el jött ki anyjából az csak legyint de 7 év 500-as után azért szélesvigyorral húztam fél gázt is. Jöttek a hidegek, az olajcserét 2021 elején tervezem megejteni. Hiába jól jönne azért egy fűtött garázs na. Most téli estéken szemezgetünk és várjuk a jóidőt. 

Összegzés:

2020 vegyes év volt, sötét mélységek és szédítő csúcsok közepette. De emlékezni kell erre az évre mert nem csak rossz dolgok történtek hanem meghatározó események is amik személyes életemet nagyban befolyásolták. Régi és új barátokat ismerhettünk meg, és talán megtanultuk értékelmi az emberi kapcsolatok fontosságát. 

Mit is mondhat az ember a szabadidő beosztására és a motoros túrák szervezésésre? Kábé olyan mint széllel szemben hugyozni, vagy bejön vagy nem. Erre a kirándulásra már évekkel ezelőtt körvonalazódtak bennem az elképzelések, ami az útvonalak módszeres összeválogatását jelenti. És az ember tényleg mindent de mindent szeretne látni, egy szűk keresztmetszet létezik talán, az idő ami jut erre hogy mindent lásson. 

Erre a kirándulásra kivételesen 3 motorral mentünk. Andor barátom mellé most csatlakozott Zoltán is aki külfödön tevékenyekedő gyerekkori barátom. Taxenbach-ban kerül majd sor a találkozásra, onnantól tart közös utunk. De mivel mi egy sokkal keletebbre fekvő helyszínről voltunk kénytelenek indulni, így a mi történetünk 1 nappal korábban kezdődik, ahogyan 1 nappal később is ér majd véget.

Az indulás napja

Mint sok nyugati kirándulás ez is a Velencei-tó partjáról indul a nulladik napon begyömöszölve mindent amit a dobozok elbírnak indulunk Andorhoz hogy ottalvás után már reggel korán tegyük meg kilépésünk az osztrák határnál rövid reggeli kávé és tankolás után fehérvárról már a 8-as úton szeljük az aszfaltot. Akik járatosak errefelé azoknak ismerős lehet az Írottkő Osztrák oldalon végigfutó 56-os út ami páratlan szépségű és itt van egy köpésre a nyugati határszélen. Onnan tovább Krumbach-on át első nagyobb pihenőnket a Semmeringen ejtjük meg. 

A varázslatos Semmering-i panoráma után indulunk is tovább a 23-as, majd a 21-es úton. Mariazell-ben fújunk eggyet, és indulunk tovább a 24-es  wildalpeni útra. Kapkodjuk a fejünk. Ez az térség egyik legszebb útja, technikás gyors kanyarjaival és a kilátással együtt, figyelni kell nagyon. Szállásunk végül Oppenberg-ben volt.
Osztrák vacsora sörrel és apfelstrudellel, filmszakadás, ájulás.

Meet again

Gyors reggeli után megint a motorok mellett öltözünk, hűvösek a reggelek nyáron is az alpokban. Zoltán barátunkkal Taxenbach-ban találkoztunk. Itt lesz a mai szállásunk, az egész napot a Grossglocknernek szenteljük. Tankolás után indultunk is. Glocknerről korábbi bejegyzésben írtam már, most is azt nyújtja ami: Ausztria legszebb magashegyi panorámaútja. Többször megjárjuk oda-vissza, végre nem arról szólt a nap hogy még hátra van 800 km és sietnünk kell, kiélvezzük, ez a nap csak a Glocknerről szól :D

Gyere már, Itália vár...

Taxenbach-ot elhagyva most nem a 107-esen, hanem a Grossglocknert nyugatról megkerülő 108-ason megyünk délnek, mert sokkal gyorsabb és minnél többet szeretnénk látni Észak-Olaszországból. Izzasztó gyors kanyarok, meglepően meredek emelkedőkkel társulva. Itt már mutatkoznak az 500 köbcenti hiányosságai, de leküzdjük, és gyors tankolás majd láncspré kúra után húzzuk a gázt egészem az Olasz határig. Trentó után az SC110 egy hihetetlen szűk de annál meredekebb, rengeteg visszafordítóval és kanyarokkal teli út amit beiktattunk az útvonalba. Sajnos a közútkezelő ezt máshogy gondolta és egyirányúsította, csak délután lehet felfellé menni, így visssza kellett fordulnunk a főútra, de sebaj mert nem sokkal később már a Jaufenpasson dideregve isszuk a meleg kávét és ragasszuk a hágós matricákat. San Leonardo után egy repsol kúton pótoljuk az elégetett üzemanyagot és megérkezünk a festői, mediterrán, meleg párás hangulatú hegyi faluba Völlan-ba. Itt sétálunk egy nagyot a délutáni napfényben és egy kellemeset vacsorázunk, ahol a helyi magyar pincérlány annyira megörül nekünk hogy féltjük az állását annyit beszélget velünk, biztos ritkán jönnek fel a faluba magyarok, ki tudja... 

Holnap már a Garda tónál lógatjuk a lábunk a vízbe, ezzel a gondolattal térünk nyugovóra.

Ecstasy of Lago

Megannyi városka, szűk hegyiút és egy rövid ízelítő a Trentói autópálya dugóiból. Elég is volt, gyorsan hegynek föl vesszük az irányt, az SP85-ösön Monte Bondone hegygerincéről lecsorogva jön a hősokk. Tengerszint felett 1400 méterről rövid időn belül 60 méteren találjuk magunkat, hőmérséklet legalább 37 fok, motoros ruhában nem a legjobb. Szállásunkat elfoglalva rögtön meg is szabadulunk minden meleg motoros ruhától és a Strada della Forra felé vesszük az irányt. A part mentén húzodó út néhol teraszosan, máshol árkádosan a meredek hegyi sziklákba vágva vezet, majd alagutakon keresztúl hirtelen nekiveselkedik a hegynek ahol annak belsejében gyönyörű víz vájta kis kanyonban visz tovább. Aki nem látta még mindenképpen látogasson el ide mert páratlan. Kis olasz falvakon visszacsorgunk a part menti útra, de gyorsan kezd elegünk lenni az intenzív forgalomból, mára letesszük a motorokat. Estefelé korzózunk, belekóstolunk az olasz ételek világába.

Másnap laza napot tartunk, a nagy melegre való tekintettel csak Zoltán és én vállalkozunk a közeli Monte Baldo hegyi felfutó napot megtartani, kellemes kis késő délutáni kanyargás a bringaútszerű de tökéletes aszfalton fel a hegyekbe. Este a "tiszteletünkre" szervezet tüzijátékot megnézzük, nem nekünk szervezett de a látványból mit sem von le. Később egy kellemes vacsora után elnézünk a tó feletti mámoros éjszakába, másnap már megint messze járunk, ez a motoros sors :D

Strada Regionale Delle Dolomiti

Szokásos pakolás kicsekkolás után a reggeli párás levegőbe még egy utolsó szippantás. Egy szomorkás búcsúpillantás a tóra. Kesztyűfelhúzás szerencsétlenkedés után néhány perc és már az A22-esen csavarjuk a gázmarkolatot. Ismét elrobogunk Trentó városa mellett, majd Bolzano után ráhajtunk a Dolomitokba vezető alsóbbrendű utakra. Sorra jönnek a hágók, Passo Gardena majd a Falzarego. Cortina d' Ampezzo után a Lago di Misurina partján fotózkodunk a világ állítólag legtöbbet fényképezett szállodáját is lencsevégre kapjuk. Leírni könnyebb mint végigmenni ezen a programon, körülbelül a napnak több mint a felét tehette ki ez a pár sor.

Innentől már csak pár km. a határ. Mindig jó errefelé gurulni, a Dolomitok megunhatatlan mindig más arcát mutatja, és ezen a viszonylag kis területen annyi hegyi szerepentin, hágóút, tavak, alagutak találhatóak hogy egy két hetes kirándulást is nyugodtan lehetne ide szervezni.

A10-es autópályán könnyes búcsút veszünk Zoltán Barátunktól. Innen ő Münchenig folytatja magányos utazását. Nekünk keletebbre élő motorosoknak be kell iktatnunk egy plusz szállást Bad Mittendorf-nál. Az út hátralévő része eseménytelenül telik a késő délutánba nyúló motorozások az osztrák főutakon nem különösebben nagy kihívásokat tartogatnak nekünk. Esti ágyunk megtalálása gyors nyugovóra térést hoz a sűrű nap után hamar jön szemünkre álom. Másnap újult erővel vágunk neki az utolsó etapnak kora délután már mindenki otthon pucolja a bogarakat a sisakjáról. Rengeteg szép emlékkel gazdagodva. Akkor még nem is sejtve mennyire meg kell becsülni ezeket az utazásokat ki tudta még milyen év is lesz 2020...

Éveket és a kilométereket nem számolva 2018-ban is hogy ne otthon legyünk, gondoltuk átugrunk szlovéniába egy kis krémesre.

 wörthersee

Az útvonal nagyvonalakban: Az első nap a méltán népszerű 8-as úton távoztunk Ausztria irányába majd Grazot szépen kikerülve a Lavamünd-ön át érkeztünk meg a Bledi Tóhoz ahol meg is pihentünk. Krémesüktől még mindig nem vagyok elájulva de a kanyargós tökéletes minőségű szük erdei utak kárpótolnak mindenért.

Nincs túra eső nélkül

Másnap a Bohinji tavat meglátogatva próbálunk feljutni a Mangart hágóra de a  bejáratánál szomorú tábla közli: szilkaomlás miatt zárva. Ezért az időnkbe belefér a Predil tavat érintve Olaszországon át visszatérni Ausztriába Arnoldstein-nél.

lago del predil

Próbáljuk minden percét kiálvezni, és az idő is kegyes hozzánk.

Wörthi majomparádé

"Sajnos 2018. nem a féktelen motorozásról szólt a lakásfelújjítás miatt és a páneurópai túráknak is búcsút inthettünk egy időre de azért pár szép kép és a rengetek kellemes emlék megteszi hogy ezt az évet kibekkeljük." 

forrás: intetrnet

Nem igazán szeret az ember fia egymás után ugyanoda menni nyaralni/kirándulni/motoros túrázni, de az élet úgy hozta hogy a tavalyi évben rengeteg látnivalót hagytunk későbbre. Ez egyfajta reménymorzsa szórása az ide még visszatérünk jelmondattal a jövőbe plántált töretlen optimizmus.

Na de a lényeg hogy meddő kísérletet tettünk hogy a tavalyi felejthetetlen Balkán feelinget rekonstruáljuk idén is, szinte pontról pontra megpróbáljuk lemásolni? Próbáljuk. Fog-e sikerülni? Nem hiszem. De pont ez benne a jó. Változás idén még annyi hogy kisebb nagyobb bóklászásaink során az évek alatt összeszokott párost alkottunk régi barátommal aki már a tavalyi Balkán túrára is velem tartott volna de a családi ház felújításának réme kísértette, amivel idén sem végzett de már pont leszarta. Most hárman vágunk neki a délvidéknek kettő motorral.

Csövesrittyó melegben éledezés Szarajevó előtt 30 km-re, háttérben szénvonat csapágyai őrjöngenek

A szokásos magyar szakaszt és a boszniai határátkelés örömeit, nemkülönben a fergeteges hogyan férünk el a dobozban pakolások emlékeit most kihagyva zúg az expressz immár két járműegységgel Szarajevó felé. Milyen ismerős, mégis teljesen más a tavalyihoz képest pokolian meleg idő, esőfelhőknek nyoma sincs az immár délutáni napfényben. Kisebb hőgutát átélve pihentetjük magunkat egy benzinkúton, lábon kihordva a hősokkot. Majd késő délután begurulunk a tavalyi szállásadónkhoz a kedves macskás szállásunkra, a kötelező esti csevapos sörös ajvár-os agonizálás után hamar elnyom minket az álom.

Szarajevó

A következő nap is a tavalyi forgatókönyv szerint halad, bár mi élvezzük hiszen nincs két út egyforma, ismerős tájakon más időben haladunk egyre délebbre. Durmitor nemzeti park után a Tara kanyon zipline-t úgy döntünk idén kipróbáljuk, mivel Andor barátunk nem kultiválja az ilyesmit "boldogan" vigyázz addig csomagjainkra. A lecsúszás egyébként nagyszerű volt, nem is értem miért hagytuk ki tavaly. Kolasin-ba délután még a vihar előtt érkezünk meg. Itt megemlítendő hogy Tavaly ilyenkor ért minket az a bibliai eső amit azóta pályafutásom alatt még nem éltem át újra. Ezért nekem különösen rossz érzéseim támadtak a közelgő sötét esőfellegek láttán. Végül megúsztuk, míg a motorok áztak a szemerkélő esőben addig barátnőm és Andor társaságában kipróbáltuk a helyi különlegességet a kacsamakk-ot mint kiderült nem kacsák makkjából készült finomságról van szó. Azért ízletes volt puliszkás hatású étel volt, pörköltet kértünk mellé,így már teljes értékű étel vált belőle. 

Albánia a meglepetések országa

És ez az a pont ahol elkanyarodunk a tavalyi Balkán túránk útvonalától, eddig ezért sem részleteztem az elmúlt 3 napot. Kolasin-ből Lubnice-n és Vrela-n át haladunk az Albán határ irányába. Harmadrendű kis úton folytatjuk utunk Kolasint elhagyva a reggeli pára sűrű dús ernyőt üt a két motor közé lámpáink fénycsóvája vadul keresi a kanyarulatok kontúrját, miközben a szűk erdei úton felfelé haladunk és kis hegygerincen megpihenünk. fénykép is készült milyen hideg hűvös itt a reggel ahogy a korai felhők áttáncolnak a hegygerincen, lágyan körülvesznek minket, nedves érintésük után továbbhaladnak a völgy irányába, Így tettünk mi is. 

reggeli köd a hegygerincen

Megérkezünk az Albán határhoz. 2x1 sávos út egy lángossütővel és egy parkolóházi sorompóval. 20perc várakozás után intenek hogy mutassuk be a dokumentumainkat, addig malmozunk a pusztában, végül minden rendben alakul és a sorompó elemelkedik a tartóoszlopáról. 100 métert haladunk Albániában mikor az út köves sziklás földúttá módosul, nagyjából 700 méteren élvezzük ezt majd az út megváltozik. Ajándék utazás következik 50 km Alpesi minőségű kifogástalan úton haladunk kb. 10 db autóval találkozunk ez idő alatt. Közben a táj zord de gyönyörű. Pár éve még sziklás endurósok álma volt ez az út de tavaly végig leaszfaltozták. A legutóbbi Svájci kávé után elfogyasszuk minden idők legolcsóbb eszpresszóját majd a kotori öböl felé vesszük az irányt. Az albán határ közelében még megcsodálhatjuk az Enver Hodzsa paranoia mementóit az egyszemélyes bunkereket amiből több ezret építettet egy soha be nem következő inváziótól tartva, Majd Podgorica külvárosát érintve megpihenünk Pavlola Strana látképénél (lsd. kép) és a délutáni nap lemenő fényét már a Kotori öbölben élvezhetjük.

Új nap újabb kilátások, legalábbis nekünk elég jó most a kilátás, balunkon a tenger jobbunkon sziklák. Makarska felé tartó úton megállunk Dubrovnikban, bár ne tettük volna, ebben a zsúfolt szűk közegben senki nem érzi jól magát a meleg is elviselhetetlen. Idén Augusztusban mentünk, tavaly júniusban. Ez meg is látszik a szárazság a hőség a tömeg minden részletében, egy kicsit rosszabb volt mint júniusban amikor egyedül a hideg tenger miatt emeltük fel hangunkat. Dubrovnikban leparkolni egy motorral olyan kihívás mint egy IFA-val a tűzoltós utcában.

Közös megegyezés szerint menekülünk a Raguzai köztársaságból. Szép volt jó volt ennyi volt. A fél napot elbaszva nincs más választásunk a méltán híres 8-as főútról idő hiányában le kell térnünk, monoton autópályázás után érkezünk meg Makarskába ahol 4 napot töltöttünk a motorok részleges hanyagolásával Ozujsko sör vedelésével és láblógatással. Korcula szigetét is meglátogattuk jobb híján hajóval. De a vér szava miatt azért fel-felpattantuk a motorra hangulatosan a naplementében elmotorozós szentimentális pálmafás képekre gondoljatok :D. 

Makarska teljesen más arcát mutatta mint tavaly. Nem arról van szó hogy barátságtalanabbak lettek volna az emberek vagy 60%-os drágulás következett volna be. Egész egyszerűen arra kellett rájönnünk hogy nem érdemes augusztusban érkezni ide, mert ekkortájt érkeznek az olaszok is például és nagy lesz a tömeg amit én nem annyire kedvelek, hozzám hasonlóan az utitársaim sem. Másik dolog meg az időjárás ami sokkal melegebb kiszámíthatatlanabb volt, és az egész nyaralásra baljós árnyként vetült a Sveti Jure nemzeti park felől érkező bozóttüzek füstoszlopai később fényei is. Még repülőgépes oltást is láttunk ahogy a tegner felől vizet vételeznek majd a hegyoldalra szórják. Filmekből láttam már iylet de élőben azért meglepő ltványt nyújtott.

Utolsó éjszakánkat Senjben töltöttük ami hosszú pályázás után nem volt olyan bájos mint augusztusban de a hazafelé tartó pihenőnek megfelelt, még egy utolsó fürdés után szomorúan tekintettünk vissza, ki tudja mikor látunk legközelebb La mer... 

Epilógus

Reggel Taxenbach letisztult hotelszobájában avas camembert és ázott törölközők illata száll az éterben. Félve lépek a függönyhöz hogy elhúzzam és sötét sűrű szövésű rétege mögül előbukkan a reggeli alpesi táj, amire vártunk már egy ideje, az aggodalom szertefoszlik ahogy a reggeli pára a rézveretes horizonton és már a következő vágásban a hegytető felé húzzuk a gázt.

Az út első néhány kilométerén csak szimpla zöld füves alpesi tájjal találkozunk izgalmas vonalvezetéssel, de ahogy telnek a percek egyre inkább szemmel is láthatóan erős emelkedésbe kezd az út. Érkezésünk olyan délelőtt 9-10 óra felé datálható, annak ellenére hogy nyár közepén vagyunk az időjárás 16-20 fok környékén stagnál, de az ember tekintetét olyan mértékben leköti az út látványa hogy észre sem veszi a hőmérséklet változásait. Nehéz is szavakkal leírni mindazt amit az ember ennek az útnak a felfedezése közben érez, szerencsére készültek képek videók amik jobban szemléltetik az átélt eseményeket.

Én úgy tekintem hogy ez a 6 napos túra itt fenn a Gleccserút végénél ért véget, ami szomorú is egyben de a hazafelé vezető út az elég fárasztó volt ennyi szerpentinezés után lélekölően monoton osztrák autópályákon és a magyar 8-as főúton vezetett egészen Budapestig. De egyszer véget ért a hazaút is, a motorra alapos mosás várt ránk egy kis pihenés mielőtt visszatalálunk a hétköznapi taposómalomhoz. És a hosszú de eseménytelen utak arra is jók hogy az ember morfondírozzon ezen, azon. Többek között a 8-as út hosszú egyeneseiben jönnek a legjobb ötletek nagy gondolatok arra hogy legközelebb is érdemes lenne folytatni ezt a motoros nyaralásos elképzelést. Idén is a Balkánra menjünk nyaralni.

Reggel a júliusi napfény kelletlenül köszön be a kazettás ablakokon, itt vagyunk Dél Tirolban, de mintha a füzesabonyi italkimérő üzletegység csehójában nyelnénk a falmellékit. Megtaláltuk Olaszország egyetlen 70-es évek óta felújítatlan kocsmáját/apartmanját, de élvezzük, még a reggeli tehéntrágya illata sem tudja megtörni jókedvünket hiszen folytatódik a színes szagos motorozás Európa legszebb vidékein. 

Elég sok idő telt el a legutóbbi bejegyzés óta, de mentségemre legyen mondva a 2018-as nyár nem tartogatott sok jót motoros tekintetben. Viszont a soha véget nem érő lakásfelújítás egyszer csak véget ért 2018 végén, ami azt jelenti hogy folytatódnak a motoros túrák 2019-ben, de addig amíg a szezon elkezdődik a hűvösebb napokban marad a motoros egyetlen kapaszkodója a nyári emlékei amit leírhat bugyuta kis memoárjába.

és most vissza 2017 be...

Amíg a vasak melegednek a kesztyűk füldugók, sálak, sisakok a helyükre kerülnek, így van ez jól és mire a reggeli leér a gyomrokba már azon vesszük magunkat hogy Piaggio Ape-k között szeljük a tiroli almáskerteket és a hátsó utcácskákon elbúcsúzunk Malles venosta-tól. Prato allo Stelvio, Gomagoi, majd Trafoi enyhe emelkedői után megkezdődik a 48 hajtűkanyaron át tartó őrület, más motorosokat, bringásokat és nagy bánatomra egy betonkeverőt kerülgetve, illetve a betonkeverő sofőrje a népharag elkerülése miatt a 14. kanyar után úgy dönt a 2 méter széles úton keres egy nagyobb félreálló részt ahol kifújja magát az öreg vas. A vízhőfok mutatóm legnagyobb örömére.

Stelvio pass

Olyan 2200 méter körül észreveszem hogy a karburátoros motor asztmája miatt megváltozik a motor karakterisztikája, de a középfordulaton tartás kitart 2700 méterig, a karburátoros ilyen. Egyre szűkebb fordítókon és egyre több bringás között végül elérjük a hegygerincet. A látvány mit sem változott, az ember csak téblábol és nézelődik, az előbb még 25 fok volt reggel 8 kor most meg megint 10. Fagyott didergő kezünk markol egy kis darás havat, majd megkezdjük az ereszkedést Bormio irányába. A lefelé vezető utat sem szívbajosoknak találták ki. 2016 óta az északi oldal szerpentinjei között lévő szűk alagút kapott egy forgalomirányító jelzőlámpát (milyen jól jött volna ez mikor tavaly a Fabia-val erre jártam és szembe jöttek az olasz lakókocsik, csak tükörhajtogatással sikerült túljutnunk a szűk szakaszon). 

Bormio városát elérve felhajtunk a SS (Strada Statalle) 38-as számú útra amin egészen Tirano-ig hajtunk, ez már Lombardia tartomány, itt mintha olaszabbak lennének a sofőrök, temperamentumuk nem okoz csalódást súlyos általánosításokat kedvelő jellememnek, de a balkáni túrázások után sok meglepődést már nem váltanak ki belőlem.

Tiranonál találkozunk a Bernina Express-el ami úgy szeli át az utunkat a kisvárosban mintha villamos lenne, majd többször látjuk még felfelé menet, az útról lehetőség van megcsodálni a híres mérnöki bravúrt amit a a vasútépítők építetek ide a századelőn. Fotózni nem tudtam mert húztam a gázt de lopok mindjárt a netről egy képet hogy el tudjátok képzelni.

Svájci utak jóval szélesebbek Olasz társaiknál és valahogy a geometria és a felület minősége is jobban tetszett, nem tudnám érvekkel alátámasztani egyszerűen ezek az érzések amikkel nem lehet mint kezdeni. A Poschiavo tó mellett elhaladva aztán a domborzat ismét bekeményít, hosszú elnyújtott emelkedőket követnek nagy elnyújtott ívek és megint előtör a légszomj a motorból, jól sejtem a GPS már jelzi hogy tengerszint felett 2000 m-re értünk. A Bernina hágónál aztán ki sétáljuk magunkból a a gémberedettséget, és elfogyasztjuk életünk eddigi legdrágább kávéját, ami nem rossz de azért nekünk drága. Tovább hasítjuk a Svájci levegőt míg szépen észrevétlenül lejutunk a hegyről egy sík területre ahol az út mellett robog a Bernina vasút vonatja és az emberek integetnek a vonatból mi meg viszonozzuk, romantikus pillanat ez és emberi, de menni kell tovább, hátrahagyjuk St. moritz városát majd lábat lógatunk S-chanf falú 1000 éves kőhídjáról és nézzük a tovatűnő időt a smaragdzöld patak fölött.
Mindig így maradjon meg emlékeimben: tisztán, és rendezetten.

Schalkl

Schalkl-nél átlépjük a Svájci határt és már megint Ausztriában vagyunk, jó lett volna még tovább maradni de hagytunk látnivalókat az elkövetkezendő motoros évekre is...  Haladunk tovább az Inn folyó völgyében csak Svájc után Bad Inn-nek hívják, na mindegy. Landeck-után rátérünk a 171-esre és érezni hogy ez a nap kezd több lenni a jóból, úti és utastársam is jelzi felém hogy jobb lenne meg-meg állni és én is bevallottan egyre többször kívánom a pihenőket. kora este megérkezünk Taxenbach-ba, a szálláson megcsap útitársunk fél nappal ezelőtt vásárolt és a táskájában a napon érlelt camembert-je amit jól láthatóan a recepciós is megérez, azt az égést nem felejtem :)
Az este az út széli szálláson ér minket valahol és próbálom befogadni azt a rengeteg bevésődő képkockát amit az út adott nekem, de aggódó lelki szemeim már az időjárást kémlelik mert egyszer már elodáztuk ausztria leghíresebb, legmagasabb, -leg -leg -leg útját a Grossglocknert, nagyon bízom benne hogy holnap kegyes lesz hozzánk az idő. 

Reggelizés közben szertefoszlanak a remények a Grossglockner Hochalpesntraße útján való motorozásra, gyöngyörű a reggel a Dráva völgyében itt Dellach im Drautal-ban a tegnap esti esőre már csak néhány nedves folt emlékeztet. Az időjárás előrejelzés nem jósol semmi jót számunka a Kaiser Franz-Josefs Höhe-nél, szóval marad az újratervezés.Tázovó felhők utolsó sereghajtói a Dráva völgyében

A 107-es úton haladunk a Glockner bejárata felé, még reménykedve hogy hátha jobbra fordula az idő de hiú ábránd csupán, egyértelművé válik hogy az az irány a legrosszabb amit választhatunk a mai nap, így végérvényesen feledjük a Glocknert mára és az eső szélénél visszafordulunk, immár a 108-ason majd az L25 ösön elérjük az olasz határt. Egy festményszerű hegyi hágó, hanyadik már nem számoljuk A határ innenső oldalán Staller Sattel, a túloldalt Passo Stalle.

Olasz határnál
Lago di Anterselva a háttérben

Negyedóránk van nézelődni, fényképezni. 15 perces váltásokkal engedik a forgalmat irányonként az olasz oldalra, mert az ők ide keskeny utat álmodtak és rengeteg lakókocsi járkál föl s alá. Indulás előtt kezdődik a helyezkedés, mi is megtaláljuk tempónknak megfelelő helyünket a sorban, ducatik és bmw-k között a lakókocsiktól jóval előrébb. Átfűzzük magunkat a szűk hegyi úton, megállunk egy hegyi tónál kicsit aztán továbbrobogunk az SS49 majd 51-es Strada Statale-n hogy Cortina'd Ampezzo útszéli fogadójában letegyük mára a motorokat. Nem marad más ma mint Cortina utcáiban sétálgatni és nézelődni. A mai nap valami népünnepély van sok az ember. Igen pedáns kis települést sikerült ide szerkeszteni a hegyek lábához, alig várjuk hogy másnap végre megmásszuk a Dolomitok hágóinak tucatját de ma még lábat lógatunk és elveszünk a városka látképében, beszéljenek a képek.

Kilátás a teraszról, háttérben a Dolomitok

Cortina utcáin barangolva a Vespa klub Németország mögött élvezzük a kétütem esszenciáját

A fogadó

Másnap miután életem egyik legtartalmasabb svédasztalos reggelijét elfogyasztottam, és a barátnőm végigfotózta az összes keep calm-os cukrot megmászhatjuk a dolomitokat. 

Keep Calm and let's go for a ride!

Kezdésként Cortina D' Ampezzo-t elhagyva a város szélén ráfordulunk a Strada Regionale Delle Dolomiti-re. Első hágó a sorban a Passo Falzarego, itt pár fotó készül, megcsodáljuk a havasi gyopárokat majd tovább kanyargunk a következő hágóra fel Canazei után ami a Passo Pordoi. Ezen az úton unatkozni nem lehet, olasz módra szűk, nincs benne egy méter egyenes sem szinte, és legszebb panoráma kísér minket végig utunkon. Passo sella-n áthaladva hosszasan kísérnek minket a Sella tornyok nevet viselő szikla alakzatok, az egész dolomitok mellett lassan elhaladunk, az út lejtésbe kezd.

A mai út

Passo Falzarego

Canazei

Pihenő a dolomitokban

Passo Pordoi

 Az idő is a kellemes hűvösről fokozatosan vált át pokolian melegre, leérünk a hegyekből és nagyobb olasz városokon fűzzük át magunkat, a forgalom s a hőség együtt kezd elviselhetetlen lenni, pont időben kiérünk a Bolzano-t Merano-val összekötő gyorsforgalmi útra, ahol felfrissít minket a menetszél. A benzinknúton tankolás közben szóba elegyedünk brit motorosokkal, ketten két Triumph-al jöttek a szigetekről idáig és keletre tartanak, mi meg onnan jöttünk és nyugatra tartunk. Szép hosszú út lesz hazáig mondják, helyeslünk de hozzátesszük hogy még nem ma fog történni, kezet rázunk mindenki továbbindul. Az utolsó kilóméterek soha nem akarnak végetérni, de egyszer mégis csak megérkezünk Malles Venosta-ba, egy apró kis olasz falu a hegyek között. Szállásadóink kijelölnek egy régi garázst a motoroknak, a hely hangulata a füzesabonyi italkimérő hangulatát idézi mert a földszinten egy kocsma üzemel, csak Füzesabony nem rendelkezik ilyen kilátással, istállószag és alpesi fű hegyi levegővel keveredő sajátos elegye sem lepi be a környékét. Holnapi indulásra gondolván ellátogatunk a közeli osztrák határhoz, és az itteni drága benzin helyett az osztrák benzinből feltankolunk, majd megnézzük még a Híres Lago Di Résia-t ami egy híres olasz tó amit az 50-es években feldúzzasztottak, közepén szomorú mementóként egy templomtorony jelzi hogy a jelenlegi tó medrében falvak szunnyadnak.Jut még idő körülnézni a környéken, fagylalton nyalni, megnézni a szomszéd település Glorenza középkori városfalát, dél tirolban rengeteg az alma, ezt az ideúton is láthattuk, kellemes vacsora után a napkorong elköszön a horizonton és elvonul a hegyek mögé.

Lago di Résia

Glorenza

Holnap ránk már a Stelvio vár...

Tartalmas volt ez a nap, hamar jön szemünkre az álom. Holnap minket vár: Stelvio ami megvolt már kerékpárral is, utána Svájc, majd Ausztria. 

Végig a 8-ason és tovább...

Sietve pakolunk kihasználva a reggeli nap könyörületességét, tegnap adtunk magunknak 50 km előnyt hogy ennyivel is nyugatabra rendezkedtünk be a 0. napra. Érezzük nem tart sokáig ez a kellemes június végi idő, de rajtunk a kabát, dobozunkban sál, pulóver. Nem ok nélkül a nyugati alpokban a hónap közepén nyitják meg a hegyi hágókat átszelő utacskákat, eddig sűrű hótakaró akadályozta meg a közlekedést. Gondolataimat megszakítja az önindító piros gombjának éríntésétől életrekelő 2 henger fáradhatatlan zakatolása, szívató nélkül a júniusi melegben ahogyan azt kell így tökéletes, utolsó harapás az almás rétesembe és mire észbe kapnánk a déli nap sugarai könyörtelenül hajtanak minket nyugatra az ország 8-as számű főútján.

Veszprém, Körmend, Rábafüzes, távolbaszöknek a tükörben amiből a nap kacsint vissza ránk, immár osztrák utakon folytatjuk a kellemes menetet, nem vagyunk időhöz kötve. Eibiswald után változik a táj, a Lavamünd híres alsóausztriai szerpentinjein koptatjuk tovább a gumik szélét, ívről ívre egyre jobban élvezzük táncunkat a fizikával. Egy Dráva híddal és egy ebéddel később megláthatjuk hogy alsó ausztia déli részén ha van egy kis vízszintes felület ott bizony kukorica nő, az út meg S vonalban vágja át a táblákat a 1.5 méter magas növények között kanyarogva kósza kombájnok és mezőgazdasági járművek teszik izgalmassá az utunkat, végül  Arnoldstein előtt gyors balos átfűzzük magunkat a wurzen hágón, ez már Kranjska Gora szlovénia mai végállomásunk, estére szemerkélni kezd az eső és felmelegedett blokkra hulló cseppek békésen sisteregnek. Mára pihenőt fújunk, egy alpesi fogadóban néhány pohár barna sör társaságában, ezért a napért már megérte.

lavamünd 
soha rosszabb buszmegálló panorámát

Újjabb reggel, újra nyomom a piros gombot, előtte sok öltözködés és irány az ismeretlen tartomány, csipkés sziklák és nagy viaduktok között folytatjuk. Motoros körökben ismerősen csenghet a Nockalmstraße ami kb 1,5 órás út után fizetős kaput elhagyva érünk el, majd ismét kanyarok követik egymást, a tér és az idő remek, a pillanat most tökéleteset alkotott. Rendkívüli élmény és mint minden ami szép ez is nagyon hamar véget ér, sebaj irány tovább ránk már vár a Maltatal, Ausztria és közép európa legnagyobb duzzasztógátja, a látvány lélegzetelállító, az odavezető út is, levegőért kapkodnak a karburátorok a csipős hideg szelet vidáman nyelve, fényképek készülnek. Kicsit leülünk megnézzük mit alkotot természet és ember.
Nockalmstraße

maltatal

höhe

A víztározótól visszaindulván elkapott minket a híres alpesi eső ami semmiből jött és jó sokáig velünk maradt. A 100-as úton a Dráva mellett hosszú egyenesekben néztem ahogy a vízcseppek komiszul körbetáncolnak minket majd vagy a nadrágomba vagy a cipőmbe fejest ugorván eltűnnek. A szállásunkra már csurom vizesen érkeztünk, itt is bebizonyosodott hogy kell egy jó minőségű esőruha, másnap meg hogy semmi nem szárad meg egy éjszaka alatt, a menetszél megszárítja majd. Reggel még egy szomorú felismerésünk volt: hogy túránk korona ékszerének számító Großglockner alpesi magashegyi út, éppen hóban jégesőben -2C˙ ban vár ránk. Utólag azt mondom hogy nagyon jól tettük hogy a túra utolsó napjára átszerveztük, de akkor még nagyon borulátóak voltunk, az osztrák hegyek helyett az olasz határ felé vettük az irányt.

Folyt köv.

Mindig csak a munka

Hosszú volt a szeptember, még vissza sem értünk az augusztusi hegyi kerékpározásból, épphogy csak az izomláz véget ért és a munkahelyen visszaszoktam a napi rutinba, már a 11 órás hazaúton a fejem törtem a következő motoros utazásunkon. Szeptemberben a szállás lefoglalásán kívül még annyi történt hogy Felrakattam az új gumiszettet. A régi történetét megénekeltük már, Senj-ben könnyes búcsút vettünk, egy német túramotoros kolléga levedlett gumijával meg hazajöttünk. De most már nem maradhatott, mennie kellett. Az új jövevény egy Dunlop roadsmart 3. Amit várok tőle: legalább 10-15 ezret szolgáljon serényen, és tapadjon tisztességesen, a geometriát tekintve pedig szépen dönthető legyen, bár ennél a gumiméretnél ez nem gond. Végre velünk tart majd Andor, állandó útitársam a belföldi túrákon, amikről eddig nem blogoltam mert nem férne bele az életembe minden dobogókői meg mátrai, kis Szlovákiai körömet belefűzni a blogomba, de ezeken az utakon ő is velünk tartott, idén először vállalkozik egy hosszabb útra velem és a barátnőmmel.

 jobbra már a mangart vár

Ismét az úton 

Első olyan túra lesz ez hogy nem a főhadiszállásról, hanem a Velencei tó mellől indul útnak a díszes kompánia, ami abból adódik hogy Andornak itten van háza, másfelől a nyugat és dél felé eső kalandozásokat jelentéktelen 50 km-el rövidíti meg, harmadik legfőbb ultimate érv az hogy nem kell időt vesztegetni holmi várakozással találkozási pontokon ahol megtudjuk a másikról hogy mennyire jó alvó. Nincs mese, korán kelés. A reggeli hűvös napsugarak után az októberi forróságban hasítunk az M7-en , ahol ismét elkövettük azt az apró hibát hogy lazán kihagytuk a nagykanizsai tankolást mondván hogy lesz benzinkút. Na nem mintha pár hónappal ezelőtt nem itt toltam volna a 40 fokban a motort a leálló sávban, Most megérem azt a szerencsét hogy nem én hanem Andor Hornetje hörgő motorral hajtóanyagért kiáltva lefordul az út széli leállósávba az m70-esen és távolodik a tükörben. Akkor visszafordulás után tisztázzuk a helyzetet, egy kis kényszerpihenő után mindenkit hátrahagyva nekiiramodok a Szlovén határ felé. Tankomban 5 dl benzinnel, és végszóra a határon levő benzinkútra gurulok ahol tankolok magamnak meg egy cappy-s üvegbe Andornak, 5 km-es kerülővel a Szlovén autópályán visszafordulva megúszom a matrica nélküli vezetést, tankolás majd újból benzinkút, az egész kb. 1 órát hosszabított utunkon Bled-be. De a tanulság megmaradt /azóta tartalékbenzinnel és gumicsővel vágunk neki a közös utaknak, eddig egyszer nem kellett használni de mindig van a nagyobb túrák alkalmával/. Az út hátralévő kb 300 km-e eseménytelenül telik, Maribor Ljubljana mellett haladunk el az autópályán, majd az 1. úton haladunk a Dráva völgyében ahol jól megérdemelt késő Dráva parti ebédünket töltjük. Az őszi Dráva az az egyik olyan dolog amit mindenképpen ajánlok mindenkinek megtekintésre. Kora este érkezünk szállásunkra Bled-be, helyi pékség felkeresése burek evés után hamar elalszunk az apartmanban.

 Mennek már a motorosok a hegyekbe fel

 Mangart, Isonzó völgye, Predil tó

Másnap izgatottan kelve reggeli után egyből motorra pattanunk és irány a Júlia Alpok, Kranjska Goráig a 201. aztán a 206-os úton haladunk a hegyek felé. 100 éves utakon kockaköves visszafordítókon, próbáljuk kimondani a hágó nevét a sisak alatt "VRŠIČ". Továbbhaladva elgondolkodom ismét hogy az ember a legszebb tájakon is képes létrehozni személyes privát poklát. Sok emlékmű, rozsdálló harcijármű, üteg, erőd emlékeztet arra hogy 100 éve ebben a gyönyörű kanyonban nem a motorok zúgtak hanem az Osztrák Magyar Monarchia és az Olasz királyság vívta öldöklő háborúját. Közben a hihetetlen fenyvesek és azúrkék folyók között minden kanyar élvezettel tölt el.

Mangart 

Lassan ráfordulunk a Mangart hágó újára, ami több mint amit szavakkal le tudnék írni. Szűk hegyi út egymást többször keresztezve fúrt vájt alagutakban kanyarog fel a hegyre aminek a tetején már közel téli hangulat van. Még a nagy terhelés ellenére is látom hogy a hőfokmérő visszakúszik a hideg tartományba eközben ujjaim is elgémberednek, a többiek is jelzik hogy ez már hűvös és a beígért látképből ami az olasz hegyvidéket is magába foglaló panorámát jelenti se látunk semmit mert a felhők most éppen átszelik a hegytetőt, a télies hangulatot fokozva. Mi pedig egy hütteházban találunk menedéket és egy forró tea után visszatérünk a száraz nyárias őszbe. A hegyi útról visszatérve tökéletes aszfalton immár olasz földön haladunk el a predi tó mellett ahol olasz motorosokkal együtt lépjük át az Olasz Osztrák határt hogy Arnoldstein-nél az osztrák oldalon kalandozva visszatérjünk a szlovén oldalra. Azon az estén sem kellet ringatni minket ezt leszögezem.

Bledi krémes 

Borongos idő volt a Bledi tónál

Másnap már Bledről szólt, lazább napot tartottunk és a városban nézelődtünk. Barátnőm szerint a krémest ki kell próbálni mindenképpen ha már itt vagyunk alapon. Én is hallottam róla hogy ez helyi specialitás, de nem sok különbséget véltem felfedezni az itthonival összehasonlítva, leszámítva hogy mindenhol kínálták jó pénzért, mindegy. Belebotlottunk még egy oldtimer kiállításba amit ha már itt volt végig is néztünk, jó kis mellékprogram volt. Érdekesség volt még számomra a tóparti horgászok, akik 1-1.5 méteres halat próbáltak partra cibálni, mikor már elegendő ember jelent meg a közelben továbbálltunk, a hal további sorsa ismeretlen :) . 

Ritkaságok a rögtönzött oldtimer találkozón amire csak úgy becsöppentünk

Másnap amit eddig megúsztunk hazáig kísért minket, igen Jól mondjátok: nincsen motoros túra eső nélkül. De azért nehezen viselem ha egész hazáig zuhog, öröm az ürömben hogy az új abroncsok kitűnően vizsgáztak extrém esős úton is nagy tempónál, és nyirkos párás hegyi szerpentinen is egy perci nem éreztem hogy csúszna vagy bizonytalan lenne a tapadás, szóval ha még sokáig is bírja mindenképp megérte a pénzét. A visszaúton nem sokszor álltunk meg, csuromvizesen az m7-es fehérvári lehajtójánál érzelmes búcsút vettünk a kissé rezignált megfáradt ázott Andor barátunktól, ami annyit jelent nálunk hogy egy félszeg tekintet, intés, elakadásjelző leheletnyi pöccintése után érintő mentén távolodik a két motor míg a horizont vagy tereptárgyak mögött eltűnünk. Érdnél egyébként elállt az eső :).

Szóval így ért véget 2016. Csuromvizesen megfáradva toltam be a garázsba a motort, még az évben elővettem egy istenes takarításkor, talán mentem is vele pár kilométert de lényegében a szezon véget ért. Téli felkészítés volt már hátra, meg a képek nézegetése emlékek memorizálása, no meg persze készülni lélekben a 2017. szezonra amiről elárulom hogy ha 2016 jó szezon volt a 2017. egy minden eddiginél remekebb szezonra sikerült.

A mai bejegyzés arról a röpke pillanatról szól amikor én és egy barátom rövid időn belül megtapasztaltunk keserű poklot és émelyítő eufóriát egyszerre. Arra adtuk a fejünket hogy megmásszuk kerékpárral "a hegyet" a Passo Dello Stelvio-t.

Az odaútról röviden tömören: hajnalban becsekkoltunk a 75 vadlovas Skoda Fabia-ba és közel 11 órás úttal nekifeszültünk az Alpoknak, késő délután érkeztünk az olasz kisvárosba Malles Venosta-ba, majd rövid pihenő után az első nap kimerészkedtünk a hegy lábáig.

Az odaút

Magát a felkészülést az itthoni körülményekhez képest tisztességesen megoldottuk úgy érzem, volt itt Kékestető, Dobogókő, és egyéb tempós szakaszok vidéken, a lényeg volt hogy mindig felfelé és mindig fájjon a nap végén, egy idő után már fura volt ha nem emelkedik az út, jó okunk volt rá mert ahova készültünk ott 30-40 kilométeren keresztül nem akad majd kegyelem, sem feloldozás.

Elérkezett a nagy nap amire készültünk, szálláson gyors reggeli sok tiroli sonkával, bőségesen, nyeregtáskába, zsebekbe bekészítve energiazselé, tartalék belső, széldzseki, (lent 32°C, fenn 6C°).
A mászást Mallesből Glorenza irányában kezdtük meg, itt előbb egy kis lejtőn át jutunk a kisvárosba, középkori városfalát és hangulatos kávézókkal teli macskaköves belvárosát elhagyva az SS41-es úton haladva folytattuk a svájci határ felé. A csúcsot az Umbrail hágón át kívántuk megmászni, egyesek szerint az a legnehezebb oldal. Én nézegettem az északi a déli meg a svájci feljárót és arra jutottam hogy nincs könnyű út csak nehéz utak.

földrajzi akadályok mindenütt

A svájci határ is tartogat még szintemelkedést, de az igazi próba Santa Maria városát elhagyva kezdődött, a hegy nem kímélt már az első méterein megmutatta mire számíthatunk . Az egész úton ott kell lenni fejben is főleg, figyelni a légzésre, tartogatni az erőt, időnként inni enni akkor is ha nem érzed szükségét, mert mikor már igen akkor késő, a társam is megroggyant az út szélén, magam is hasonló kínokat éltem át az utolsó kilométereken de igyekeztem nem sok jelét mutatni, több kevesebb sikerrel. Egy olyan hegyre készültünk amit nem ismertünk, nem jártunk rajta soha, nem tudtuk hol a vége, felfelé a levegő is ritkul az időjárás is mostoha, de a végére egyszer az út többet nem emelkedett, hangulatos hüttesor és bazár várt ránk a hegy tetején, és a látvány ami mindenért kárpótolt. Nem éreztünk már fájdalmat csak meleg boldogság és öröm szaladt végig a testünkön. A helyi kerékpárosok és motorosok elismerő mosollyal, egyesek vállveregetéssel köszöntöttek bennünket nagy tisztelettel adózva egymásnak akik feljöttek ide, ilyet még nem tapasztaltam.

 Egy forró tea és gyors fotózás után megkezdtük az ereszkedést Trafoi irányában. A lefele vezető út is megér pár mondatot,  közel 48 hajtűkanyar és hihetetlen látvány mellett nagy koncentrációt igénylő feladat lejutni az útról, pláne hogy ezen az oldalon gyakrabban találkozhatunk motorosokkal, lakókocsisokkal, buszokkal, és igen szűk helyen kell mindenkinek elférnie, második nap felmentünk még autóval is, hát nem az volt életem legnyugodtabb kocsikázása de a látványért megérte, aznap naposabb időt is sikerült kifogni.

Passo Dello Stelvio Passed

Hazaút előtti napon még megnéztük a Resia-i tavat, ez egy mesterségesen duzzasztott tó a hasonló nevű városkát elárasztva csak a templomtorony látszik ki a víztükörből. körben kerékpárúttal, pazar látványt nyújt, volt még egy kis svájci kiruccanás Ofenpass-ig. Aztán minden jónak vége egyszer, 11 órás vágás és máris otthon. Estére már az ágyamban hullafáradtan de tele emlékekkel, izomláz is alábbhagyott már csak a szépre emlékezem. Ez egy örök emlék marad...

Next time: Ismét motoron. Irány Szlovénia Júlia Alpok