Reggel a júliusi napfény kelletlenül köszön be a kazettás ablakokon, itt vagyunk Dél Tirolban, de mintha a füzesabonyi italkimérő üzletegység csehójában nyelnénk a falmellékit. Megtaláltuk Olaszország egyetlen 70-es évek óta felújítatlan kocsmáját/apartmanját, de élvezzük, még a reggeli tehéntrágya illata sem tudja megtörni jókedvünket hiszen folytatódik a színes szagos motorozás Európa legszebb vidékein.
Elég sok idő telt el a legutóbbi bejegyzés óta, de mentségemre legyen mondva a 2018-as nyár nem tartogatott sok jót motoros tekintetben. Viszont a soha véget nem érő lakásfelújítás egyszer csak véget ért 2018 végén, ami azt jelenti hogy folytatódnak a motoros túrák 2019-ben, de addig amíg a szezon elkezdődik a hűvösebb napokban marad a motoros egyetlen kapaszkodója a nyári emlékei amit leírhat bugyuta kis memoárjába.
és most vissza 2017 be...
Amíg a vasak melegednek a kesztyűk füldugók, sálak, sisakok a helyükre kerülnek, így van ez jól és mire a reggeli leér a gyomrokba már azon vesszük magunkat hogy Piaggio Ape-k között szeljük a tiroli almáskerteket és a hátsó utcácskákon elbúcsúzunk Malles venosta-tól. Prato allo Stelvio, Gomagoi, majd Trafoi enyhe emelkedői után megkezdődik a 48 hajtűkanyaron át tartó őrület, más motorosokat, bringásokat és nagy bánatomra egy betonkeverőt kerülgetve, illetve a betonkeverő sofőrje a népharag elkerülése miatt a 14. kanyar után úgy dönt a 2 méter széles úton keres egy nagyobb félreálló részt ahol kifújja magát az öreg vas. A vízhőfok mutatóm legnagyobb örömére.
Stelvio pass
Európa második legmagasabb aszfaltozott hágója a Stelvio. 24 kilométeren vezet az út 48 hajtűkanyaron keresztül a 2758 méteren lévő csúcshoz. Az 1953-as Giro-n kerül be először az útvonalba. Idén Bormio felől másszak meg, ami kicsit rövidebb. 2014-ben is, mint nyolc másik alkalommal ez a Cima Coppi, a legendás Fausto Coppi-ra emlékezve.A Passo del Stevio története visszanyúlik a bronzkorba, az akkori időkben is ezen a hegyen tudtak átkelni nyáron, a mai Olaszország és Tirol között. A napóleoni háborúk után a hágó az Osztrák-Magyar Monarchia területére került, ekkor építettek rá utat, ami 1825-re készült el. Az olasz egység kivívása után a Stelvio tetején húzták meg a határt Olaszország és a Monarchia között. Az I. világháború után Dél-Tirol Olaszországhoz való csatolásával az egész hágó Italához került. A Giro szervezői 1953-ban tették be először az útvonalba, a ma már több oldalról megmászható hegyet. A magassága miatt a hegy mindig nagy rizikó, hogy járható lesz-e május végén, vagy sem? A hágó májustól-szeptemberig áll a forgalom rendelkezésére, a többi hónapban zárva van az időjárási körülmények miatt. Minden évben van egy nap augusztusban, amikor a hegy le van zárva az autós forgalom elől és kizárólag kerékpárral lehet felmenni. A különleges út és a csodálatos látvány miatt a Stelvio népszerű célpontja a turistáknak.1953-ban amikor erre járt a mezőny, Koblet már Giro győztesnek érezhette magát, hiszen már csak a Stelvio és egy sík etap volt még hátra a versenyből. A svájci már végigharcolta a Girot Coppi-val, aki elismerte, hogy Koblet erősebb és már nem fogja támadni. A Stelvio-n átvezető szakaszon azonban a Campionissimo másképp gondolta. A több támadásra is csak legyintő Koblet mellett, úgy ment el, ahogy a motorok szoktak a bringások mellett, a nap végére megnyerte a szakaszt és ötödik Giro-ját is. Koblet nagyon sokáig nem beszélt az eset után Coppi-val.
Olyan 2200 méter körül észreveszem hogy a karburátoros motor asztmája miatt megváltozik a motor karakterisztikája, de a középfordulaton tartás kitart 2700 méterig, a karburátoros ilyen. Egyre szűkebb fordítókon és egyre több bringás között végül elérjük a hegygerincet. A látvány mit sem változott, az ember csak téblábol és nézelődik, az előbb még 25 fok volt reggel 8 kor most meg megint 10. Fagyott didergő kezünk markol egy kis darás havat, majd megkezdjük az ereszkedést Bormio irányába. A lefelé vezető utat sem szívbajosoknak találták ki. 2016 óta az északi oldal szerpentinjei között lévő szűk alagút kapott egy forgalomirányító jelzőlámpát (milyen jól jött volna ez mikor tavaly a Fabia-val erre jártam és szembe jöttek az olasz lakókocsik, csak tükörhajtogatással sikerült túljutnunk a szűk szakaszon).
Bormio városát elérve felhajtunk a SS (Strada Statalle) 38-as számú útra amin egészen Tirano-ig hajtunk, ez már Lombardia tartomány, itt mintha olaszabbak lennének a sofőrök, temperamentumuk nem okoz csalódást súlyos általánosításokat kedvelő jellememnek, de a balkáni túrázások után sok meglepődést már nem váltanak ki belőlem.
Tiranonál találkozunk a Bernina Express-el ami úgy szeli át az utunkat a kisvárosban mintha villamos lenne, majd többször látjuk még felfelé menet, az útról lehetőség van megcsodálni a híres mérnöki bravúrt amit a a vasútépítők építetek ide a századelőn. Fotózni nem tudtam mert húztam a gázt de lopok mindjárt a netről egy képet hogy el tudjátok képzelni.
Svájci utak jóval szélesebbek Olasz társaiknál és valahogy a geometria és a felület minősége is jobban tetszett, nem tudnám érvekkel alátámasztani egyszerűen ezek az érzések amikkel nem lehet mint kezdeni. A Poschiavo tó mellett elhaladva aztán a domborzat ismét bekeményít, hosszú elnyújtott emelkedőket követnek nagy elnyújtott ívek és megint előtör a légszomj a motorból, jól sejtem a GPS már jelzi hogy tengerszint felett 2000 m-re értünk. A Bernina hágónál aztán ki sétáljuk magunkból a a gémberedettséget, és elfogyasztjuk életünk eddigi legdrágább kávéját, ami nem rossz de azért nekünk drága. Tovább hasítjuk a Svájci levegőt míg szépen észrevétlenül lejutunk a hegyről egy sík területre ahol az út mellett robog a Bernina vasút vonatja és az emberek integetnek a vonatból mi meg viszonozzuk, romantikus pillanat ez és emberi, de menni kell tovább, hátrahagyjuk St. moritz városát majd lábat lógatunk S-chanf falú 1000 éves kőhídjáról és nézzük a tovatűnő időt a smaragdzöld patak fölött.
Mindig így maradjon meg emlékeimben: tisztán, és rendezetten.
Schalkl
Schalkl-nél átlépjük a Svájci határt és már megint Ausztriában vagyunk, jó lett volna még tovább maradni de hagytunk látnivalókat az elkövetkezendő motoros évekre is... Haladunk tovább az Inn folyó völgyében csak Svájc után Bad Inn-nek hívják, na mindegy. Landeck-után rátérünk a 171-esre és érezni hogy ez a nap kezd több lenni a jóból, úti és utastársam is jelzi felém hogy jobb lenne meg-meg állni és én is bevallottan egyre többször kívánom a pihenőket. kora este megérkezünk Taxenbach-ba, a szálláson megcsap útitársunk fél nappal ezelőtt vásárolt és a táskájában a napon érlelt camembert-je amit jól láthatóan a recepciós is megérez, azt az égést nem felejtem :)
Az este az út széli szálláson ér minket valahol és próbálom befogadni azt a rengeteg bevésődő képkockát amit az út adott nekem, de aggódó lelki szemeim már az időjárást kémlelik mert egyszer már elodáztuk ausztria leghíresebb, legmagasabb, -leg -leg -leg útját a Grossglocknert, nagyon bízom benne hogy holnap kegyes lesz hozzánk az idő.
